Ismeretlen gyógymódok – a Neuroplastics Klinika

A neuroplaszticitás elvének felfedezése óta, miszerint az emberi agy képes saját működésében változásokat előidézni, és szerkezetén, bizonyos esetekben változtatni is, lassan 30 esztendő telt el.

„Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyre biccenti!” Mondták a betegek Aldous Huxley Szép új világ című regényében, amikor bevették a pszichoszmatikus gyógyszert. S nem is derült ki a regényben, mi használt inkább? A pirula vagy a versike? Nekem ez a részlet jutott eszembe, amikor megálltam Magyarország első úgynevezett NEUROPLASTICS KLINIKÁJA előtt. De mit is jelent a neuroplasticitás? Erről is kérdeztük Dr. Császár-Nagy Noémit, a klinika vezetőjét:

- A neuroplaszticitás elve valóban hosszú múltra tekint vissza, mert már Pons 1991-ben leírta az agy átstruktúrálódását, mint jelenséget. Ez alapvető változást jelentett, ugyanis nagyon sokáig úgy gondoltuk, hogy az idegrendszer, amivel születtünk, életünk folyamán már nem tud gyógyulni, javulni. Az agysejtek száma nem nő, pusztítani őket nyilván lehet, de az agysejt állományt valójában stabilnak tekintettük. Ez a teória, ami megdőlt. Olyannyira, hogy kiderült, az agy folyamatosan interakcióban áll a világgal, állandóan változik. Ez nemcsak a működésének, de a szerkezetének a változását is jelenti. Tehát változik, hogy mely területek lépnek aktivitásba, melyek válnak inaktívvá, működésképtelenné, vagy kapcsolnak ki. A neuroplaszticitás fogalom onnan ered, arra akar utalni, hogy az idegrendszerünk folyamatosan változó, plasztikus, mint a szervezetünkben zajló sok-sok folyamat és a neuro – szó az idegrendszer miatt kapcsolódott hozzá. Tehát valóban régi fogalomról, most már nem harminc, hanem valójában ötven éves fogalomról beszélünk.

- Mit jelent az orvostudomány, a betegek és a betegségek szempontjából?

- Mi a klinikánkon a fájdalomra specifikálunk, de ez másra is vonatkozik természetesen, például, hogy egy agysérülés esetén van-e valakinek esélye egyáltalán „áttanulni”, mondjuk, ha elpusztul, vagy sérül valamilyen szempontból a jobb oldala, s ezáltal valamilyen bénulásos vagy kieséses működésbeli zavar keletkezik, lehetséges-e, hogy egy másik agyterület bekapcsoljon, áttanuljon arra funkcióra, szerepre. Erre válaszoljuk azt: korábban azt hittük, ez nem lehetséges, nincs rá esély, ma már ötven éve tudjuk, hogy van, fejlődik az idegrendszer, tanítható, fejleszthető. Ez nemcsak a működést jelenti, hanem valóban létre jönnek olyan agyterületek, amelyek nem tudták ezt a munkát elvégezni. Ha egy közismert példával akarnám szemléltetni, vak embereknél a látókéreg kiesésével más területek, az érintésért vagy a fogásért felelős területek mérete és érzékenysége nő meg, ezt fejezzük ki azzal, ha azt mondjuk: a kezükkel látnak. Hasonlóan ehhez, a születést követően vannak dolgok, amiket eleve tudunk, valamit pedig nem. Talán triviális az olvasás példája is. Nem úgy születünk, hogy tudunk olvasni. Meg kell tanulni. Három-négyévesen a fekete betűknek a fehér papíron semmi értelme nincsen. De szép lassan az „A”, alma betűtől az „F”, fecske betűn át a többivel együtt lassan eljutunk az összes betű megismeréséig. Aztán az összeolvasással eljutunk egyszer csak a jelentésig, a szavak jelentéséig, végül pedig összeállnak a mondatok és szöveggé válnak! Mesék, regények lesznek a fehér papíron fekete semmit mondó jelekből, történetté válnak, amelyek érzelmeket keltenek, befolyásolnak, csodát hoznak létre. A csoda pedig úgy jött létre, hogy az idegrendszerünk a számára korábban semmitmondó információból jelentést tudott alkotni. Ehhez fejlődnie, tanulnia kellett. Ugyanez történik, amikor bizonyos jelek, amelyek korábban semmit nem mondtak a számunkra, legyenek ezek akár a testünkből érkező jelek és ingerek, jelentéstelivé válnak. Így tanulunk meg autót vezetni, biciklizni stb. De mi van, ha ezek a jelek, amelyek a testünkből érkeznek, nem kellemes hanem fájdalmas jelzések, ingerek? Mi történik, ha a testi jeleink olyan jelzések, amelyeket az idegrendszerünk fájdalomnak érzékel? Sajnos akkor is egész életünkben megkapjuk ugyanezeket az információkat. Egész életünkben percenként, minden percben az idegrendszerünk kb. harmincszor elolvassa az információkat újra és újra, újra tanulja és egy idő után megtanulja, hogy mindaz, ami lentről felfelé hat, a szemünktől az agyunkig, a testünktől a gerincvelőnkig, minden információt hordoz. Így tanuljuk meg a rossz testtartást is, a fájdalmat is mindenképpen. A fájdalom tartóssá válása IS tanulási folyamat is.

-Hogy kapcsolódik mindez a Klinikájuk megnyitásához?

- Én magam, aki lassan harminc esztendeje foglalkozom krónikus fájdalommal, azt reméltem, ha egy komplex ellátórendszerben sikerül végre tanítani ezt a fent ismertetett folyamatot, akkor nagyobb sikert érünk el. Mert a modell maga, nem rajtunk múlott, ez egy ötven éves ismeretanyag, fél évszázados modell, amelynek a hazai adaptációjára nem került sor ezidáig.

- Jól értem, ezt az elméletet lefordítják a betegek nyelvére, nyelvezetére és mást tanítanak meg helyette nekik, ezzel szűnik meg a betegség, a fájdalom vagy a tünet? Miben segítenek, milyen betegségeken?

- Amikor eljut hozzánk valaki az ő krónikus, tartós fájdalmával, az ellátása nyilvánvalóan és természetesen az orvosi ellátással kezdődik. Erre köteleznek minket is a törvények, a józan ész is ezt diktálja. Kell egy testi állapotfelmérés is, hiszen a problémák mellett nem mehetünk el, orvosaink ezt mindenképpen elvégezzük. Ha ehhez kapcsolódik fájdalom élmény, az azonnali a fájdalomcsillapítás mindenképpen fontos, különösen, ha akut esetről van szó, ha hat hétnél rövidebb időszakból való a fájdalom, mert ahogy mondtam, az agy megtanulja a fájdalmat. A korábban nem jel értékű jelekből információt gyárt. Egy korábbi, apró szűkületből például jelet készít és tanul meg, és adott esetben hiába távolítjuk el a heget vagy sérvet, ha az információáramlás nem szűnik meg. Erre a legékesebb példa, hogy most ne az olvasást mondjam, a fantomvégtag fájdalmak esete. Akinek pl. valamilyen baleset következtében hiányzik egy végtagja – keze, lába – ettől még az ő idegrendszerében lévő leképeződése a testének, a keze-lába szomatoszenzoros kéregben lévő leképeződése ott van. Ez irányítja az érzékelést és észlelést. Ez a kép nem azonos az énképünkkel. „Homunkulus”, így hívjuk, ez a furcsa kis emberke, aki mi magunk vagyunk, ott van az agyunkban leképezve. Amiben a testünk egyes régióinak a méretei, a terület nagysága, fontossága attól függ, aszerinti, mennyire érzékeny a terület. Például nagyon nagy a szeme, a szája és az ujjai, mert azok nagyon fontosak a számunkra. De ha valaki tartós fájdalomtól szenved, akkor más testrészek is hatalmas területet kezdenek elfoglalni az agyterületen és állandó aktivitást mutat az agya, nem olyan arányban, mint egy normál, nem fájós embernél. Kb ötszörösére nő az adott, fájó terület aktivitásának, lefedettségének a mérete.

- Eközben van valós fájdalma, vagy csak a fádalom központ növekszik vagy mindkettő vagy egyik sem?

- A fájdalom mindig valós. Mindegy, az oka centrális (az agyból ered), vagy perifériás, azaz a testben egy elváltozás hozza létre.

Az agyban a láb leképeződése akkor is ott van, ha az illető balesetben elvesztette vagy amputálták valamilyen okból. De az agyban nem vágja le semmi, ezért az agy keresni fogja az elveszett lábat. Keresni fogja egy csonkolásos mellműtét után is a hiányzó testrészt. De keresheti a stabil szerkezetet, ami a gerincoszlop mellett volt, míg az illető edzett, mozgott, nem ült egész nap és egészségesen élt. Keresheti, de nem találja. Ezért nagyon fontos, hogy egyensúlyba kerüljön mindaz, ami a testünkben történik azzal, ami ennek a leképeződése. Ezt kell megtanulni, és ezt a módszert nevezzük mi neuroedukációnak. Az Egyesült Államokban dolgozták ki ezt a speciális, kognitív terápiás eljárást. Ezt egészítjük ki orvosi fájdalomcsillapítással és mozgásterápiával, hogy ne tanulja meg az agyunk a hibás jelek értelmezését. Kiegészítjük egy komplex eljáráscsomaggal, amellyel megtanítjuk a klienseket, hogy értsék és kontrollálják, mi zajlik bennük, hetek hónapok, vagy akár évek óta mi történik a szervezetükben. E a komplex ellátásunk, és benne a neuroedukáció folyamata. Közben rendbe kell hoznunk a kliens izomstátuszát, mozgásképességét, mozgásterhelhetőségét, izomerejét. Mindazt, ami a betegsége nyomán veszthetett az állapotából. Erre vannak fizioterápiás módszereink, mind e mellett még a jobb státusz esetén is nagyon fontos az illető edzése. Mert hiszen állandó kapcsolat van a periféria, a mozgatórendszer, a gerinc ideghálózata és az idegrendszer között. Testi-, lelki folyamat egyaránt, de a lelkit azért nem szeretem itt használni, mert nemcsak emocionális kérdésekről van szó. Bőven elég egy krónikus fájdalomban szenvedő embernek, hogy panaszai vannak, még azt a stigmát is viseltetik vele, hogy az egészet csak kitalálja, csak a fejében van. Hányszor halljuk gúnyosan „csak a toronyban van a hiba”. Ez tényszerűen igaz: agy nélkül nincs fájdalom, de a szarkazmusnak nincs helye. A fejünkben leképezve a testünk van és nem kitalált dolgok. Ezért fontos, hogy az ellátási rendszerünk egy komplex folyamat. Orvossal, fizioterapeutával, gyógytornával, masszázzsal, hiszen az izompólyák is összefeszülnek, megrövidülnek. Ezeket is segítenünk kell rendezni, különösen tartós mozgásszervi rendellenességek esetén.

- Mikorra várható, hogy a módszert valamennyi magyar krónikus fájdalommal foglalkozó orvosi rendelőben, vagy legalább szakrendelőkben ismerik, előírják, segítségül hívják és alkalmazzák majd?

- Húsz évet töltöttem az állami egészségügyben és mondhatom, hogy mindenki tudja, hogy a komplex, tehát a biológiai, neurológiai és mozgásos együttes kezelés az egyetlen nemzetközi gyakorlatban is elismert irányelvekben megfogalmazott útja a tartós fájdalom kezelésének. Ezt mindenki tudja. Hogy mikor alakul ki egy olyan államilag finanszírozott egészségügy, ahol az állam ugyanannyit fordít a neuroedukációra, mint műtétekre vagy gyógyszerekre, azt nem tudom. Ma pl. kb. hatszáz millió forintot költünk az egész ország összes mentális zavarainak terápiás kezelésére, pszichológiai ellátására összesen. Hat milliárdot pedig egy Aprazolam nevű nyugattóra, ami súlyos dependenciát okoz. Tehát ma ezerszer többet költünk egyetlenegy nyugtatóra állami szinten, mint pszichoterápiára. Messze vagyunk még attól, hogy méltó helyen bekerüljünk a nemzetközi irányelvek szerinti ellátás egészségügyi gyakorlatába. De bízom benne, hogy egyszer erre is meglesz az akarat.

- Alfréd Tomatis terápiája, de a Feldenkrais módszer is hasonlóságokat mutat szemléletében a neuroedukációz?

- A Feldenkrais módszer úgynevezett pszichogimnasztika, mozgás alatti koncentrációt jelent, ha nagyon leegyszerűsítem. Amikor gyógytornázunk, akkor csak mozgunk, „svédtornát” végzünk, sokaknak kíntornát jelent inkább. Fáj és nehéz is. Nagyfokú mozgásszeretet és eltökéltség szükséges a leküzdéséhez. A fájdalmas pontokat, begörcsölt izmokat és a restségünket is javítjuk vele. A Feldenkrais gyakorlatok során a figyelmet a testre fókuszáltatjuk, ezáltal olyan testtudatosodás jön létre, ami kulcsmomentum. Hozzá teszem, ez hasonlóságot mutat a jóga és a kelti sportok filozófiájához, de számos más módszerhez is. Az euritmiához is, a Rudolf Steiner filozófiáján alapuló mozgásterápiához is. A profi edzők is ezzel dolgoznak: a jó magyarázatokkal. A sportolók tudatát is eddzik. Az elképzelt mozgás ugyanazokat a területeket ingerli az agyban, mint a valódi mozgás. A féloldalas bénulásoknál is az ép, működő oldal terhelésével, mozgatásával is inger generálódik, mert van egy átkeresztezett információ átvitel az emberben. Pusztán a mozgás elképzelésével aktivitás generálódik és helyre tud jönni a beidegzés, a központi irányítás.

Ezért is nagyon fontos műtétek alatt és után, a mozgásmegvont állapotokban az imagináció, a képzeletünk használata akár még kómában is, mert előidézi, hogy hamarabb jöjjön létre a várt mozgás. Tovább megyek, műtét alatt, altatásban, narkózisban, kómában, azaz a fülön át van információáramlás, auditív információátvitel. Ha hallja, hallgatja a kliens a műtét alatt, hogyan fog mozogni a műtét után, mi ezt gyakoroltuk is a Gerincgyógyászati Központban scoliotikus gyerekek műtétei során, akkor kevesebb gyógyszer fogy és gyorsabb a gyógyulás. Ezek 14-16 órás műtétek, amely nagyon nagy trauma egy tinédzsernek. A műtét alatt végig hallott egy hangot, amely arról mesélt, hogy a gyermek hogyan mozog. A vágyott mozgásait is elképzelte, míg operálták. Ezért is lett sokkal gyorsabb a gyógyulásuk, sokkal kevesebb fájdalomcsillapítóra volt szükségük.

A fenti módszerek így mind egy „családba tartoznak”, abban különböznek, hogy megvan a saját filozófiája a Feldenkraisnak, az euritmiának, a jógának, az edzésnek, a Tomatis módszerneknek stb. Abban hasonlóak, hogy mélyen tudják, hogy a neuroplaszticitás a lényege az igazi belső átalakulásnak, mert nincs csak test és nincs csak elme, az ember együtt egzisztencia és együtt hatnak ezek a tényezők.

Blaschek László